Hungarian Recordings

Ady Endre: Az én menyasszonyom

Az én menyasszonyom
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Ámde ekkor az emlegetett hölgy megjelent a szálloda ebédlőszobájában, és a figyelem feléje fordult. (Habár ez nem sokat jelentett, mert a szigeti szállodában ezen a télen kevesen laktak, többnyire olyanok, akik más pesti szállodákban nem kaptak helyet.)
A sziget kis társadalmában már akkor híre futamodott a vendéghölgy „hőstettének”. És Vilmosi Vilmácska ekkor megjelent az üvegajtóban.
Ha szabályszerűen akarnánk bemutatni a hölgyet: megjelenését vándorszínésznőéhez, postáskisasszonyéhoz, de magános tanítónőéhez is hasonlíthatnánk, mert mind a három típusból felszedett magára valamit. Így például színésznőies volt fekete, tollas bársonykalapja, amelyet semmi körülmények között nem tett le frizurájáról, mint azok a színésznők szokták, akik hosszas próbálgatások után végre eltalálták a kalapnak a megfelelő helyét. Nem, ettől a kalaptól nem lehetett megválni semmiféle eseménynek a kedvéért; olyanforma volt, mint egy útlevél, viselőjének származását is jelentette. Volt díszítésében barna sastoll, kőszáli zergének szakálla és fehér havasi gyopár; a karimája le volt gyűrve, mint a vadászkalapoké. S még egy kékre zománcozott jelvény is volt a kalap szalagjában: Magyar Kárpát Egyesület – mondta az aranybetűs körfelirat. Nem mindenki viselhet ilyen kalapot.
Ha férfias, szinte egyenruhásan szabott blúzáról beszélhetnénk, akkor ama vidéki postáskisasszonyokra kellene gondolnunk, akik a katonai egyenruhához hasonlatos tiszti zubbonyokat viselték. Ezek a blúzok testhezállóak voltak, és a karcsú deréknak sokat használtak. Szoknyája is szűknek látszott az első pillanatra, de aztán harang alakúvá változott, mozgékony prémszegélye alatt két magas szárú, lapos sarkú cipővel, amilyennel a tanítónők tüntettek, amikor az egész világon a magas sarkú cipők voltak divatban. Csak a jól figyelmező szem vehette észre, hogy a cipőszárak felett zöld színű harisnyák feszülnek a lábszáron. Ilyen volt Vilmácska, amikor az ebédlőbe belépett, egy vadkacsatollat pergetve ujjai között, mint a virágot szokás.

- Szia, Lili! Mi újság?
- Szia! Semmi különös, dolgozom.
- Dolgozol? De hát vasárnap van!
- Tudom. De nagyon sok munkám van.
- De hát vasárnap nem szabad dolgozni! Vasárnap pihenni kell!
- Hát, ezt mondd a főnökömnek.

Te szoktál dolgozni vasárnap?

- Jaj, forduljunk vissza! Elfelejtettem megvenni a legfontosabb dolgot!
- Úristen! Mit?
- A pulykát.
- Minek neked pulyka?
- Az lesz a húsvéti menü. Ez nálunk már hagyomány.
- Családi hagyomány, hogy pulykát esztek húsvétkor?
- Aham. Minden évben.
- De hát a pulyka nem is hagyományos húsvéti étel!

A ti családotokban van valamilyen hagyomány?

- Ezt nem hiszem el, már megint fúrnak a szomszédban.
- Jaj, ne legyél már ilyen tipikus magyar!
- Miért, milyen a tipikus magyar?
- Folyton csak panaszkodik.
- Na, mert te soha nem panaszkodsz…
- Dehogynem, de nem állandóan.

Szerinted milyen egy tipikus magyar?

Egy középkorú úriember így szólt a Duna-parton:
– Az én időmben a varjak az újpesti szigeten laktak – természetesen csak a pesti és Pest környéki honosságú varjak, amelyek a torzonborz, szinte megöregedett, megfehéredett, másvilágias Duna felett alkonyatonkint hazafelé tartottak.
Ezredeket lehetett volna a varjakból alakítani, amint az északnyugati széllel szemközt lengedezve, hintázva, keringve mentek hazafelé. Rajonkint jöttek a varjak – a téli délutánban egymástól semmiben sem különböző varjúcsapatok, csak azzal jelezték egymástól való különbségüket, hogy az egyes csapatok nagyobb távolságban marsíroztak vala rózsaszínnel, szürkével, feketedő füsttel kevert alkonyatban. Minden bizonysággal volt valamely oka, hogy egyik csoport nem keveredett a másikkal – talán kilométernyi közt is hagytak, hogy megmutassák hovátartozóságukat. Sőt, egyes varjúcsapatok darab időre egy helyben keringtek, hogy az előttük haladók megfelelő módon eltávolodjanak. Sok ezer varjú igazodott ehhez a reglamához,* nem siettek, nem előzködtek, sőt még csak nem is lökdösődtek az alkonyi levegőben. Pedig cudar hideg volt. De Ferenc József volt a király, és még a varjúcsapatoknak is rendet kellett tartani.
Északról mind bővebben hozta a jégtábla-vendégeket a folyam, már sokan kikötöttek a partok mentén, mintha megunták volna az ismeretlen célú sodródást. Az északnyugati szél is hozzájárult, hogy a fáradozó jégtáblák itt vagy amott kiugorjanak a futamodó jégkaravánból, különösen olyankor, ha szülőföldjükről való jégtáblákat vettek észre a part felé. „Kend is a Vágból jött, földi?” – kérdezték szinte érthetően, amikor a partvidék immár megállott jégtábláihoz súrlódtak, és barátságosan sistergő hangot hallattak. Felkapaszkodtak, felcsusszantak a már ott tanyát ütött „Földi” vállára, hátára, amint ez az embernek is szokása. Bizonyosan csak akad valamely foglalkozás a tájon, ha már a földi is kvártélyt* ütött itt; a fene menjen tovább a nagy ismeretlenségbe, a folyó medrében, amelyet a vadkacsák, a sirályok, a varjak is elhagynak apránkint. De Ferenc József volt a király, és a jégtábláknak is ezredekbe kellett sorakozni.

- Annyi könyvet olvastam már a dohányzásról és a ivásrol, hogy elhatároztam, abbahagyom!
– Mit? A dohányzást, vagy az ivást?
- Az olvasást.

the difference meaning between "belépni" and "bemenni"

Belépek a lakásból.
Bemegyek a lakásból.

Az orvos nem lép ki a rendelöböl.
Az orvos nem megy ki a rendelöböl.

Egy középkorú úriember így szólt a Duna-parton:
– Az én időmben a varjak az újpesti szigeten laktak – természetesen csak a pesti és Pest környéki honosságú varjak, amelyek a torzonborz, szinte megöregedett, megfehéredett, másvilágias Duna felett alkonyatonkint hazafelé tartottak.
Ezredeket lehetett volna a varjakból alakítani, amint az északnyugati széllel szemközt lengedezve, hintázva, keringve mentek hazafelé. Rajonkint jöttek a varjak – a téli délutánban egymástól semmiben sem különböző varjúcsapatok, csak azzal jelezték egymástól való különbségüket, hogy az egyes csapatok nagyobb távolságban marsíroztak vala rózsaszínnel, szürkével, feketedő füsttel kevert alkonyatban. Minden bizonysággal volt valamely oka, hogy egyik csoport nem keveredett a másikkal – talán kilométernyi közt is hagytak, hogy megmutassák hovátartozóságukat. Sőt, egyes varjúcsapatok darab időre egy helyben keringtek, hogy az előttük haladók megfelelő módon eltávolodjanak. Sok ezer varjú igazodott ehhez a reglamához,* nem siettek, nem előzködtek, sőt még csak nem is lökdösődtek az alkonyi levegőben. Pedig cudar hideg volt. De Ferenc József volt a király, és még a varjúcsapatoknak is rendet kellett tartani.
Északról mind bővebben hozta a jégtábla-vendégeket a folyam, már sokan kikötöttek a partok mentén, mintha megunták volna az ismeretlen célú sodródást. Az északnyugati szél is hozzájárult, hogy a fáradozó jégtáblák itt vagy amott kiugorjanak a futamodó jégkaravánból, különösen olyankor, ha szülőföldjükről való jégtáblákat vettek észre a part felé. „Kend is a Vágból jött, földi?” – kérdezték szinte érthetően, amikor a partvidék immár megállott jégtábláihoz súrlódtak, és barátságosan sistergő hangot hallattak. Felkapaszkodtak, felcsusszantak a már ott tanyát ütött „Földi” vállára, hátára, amint ez az embernek is szokása. Bizonyosan csak akad valamely foglalkozás a tájon, ha már a földi is kvártélyt* ütött itt; a fene menjen tovább a nagy ismeretlenségbe, a folyó medrében, amelyet a vadkacsák, a sirályok, a varjak is elhagynak apránkint. De Ferenc József volt a király, és a jégtábláknak is ezredekbe kellett sorakozni.

Ez az állomás?
Igen, ez az állomás.
Milyen az állomás? Nagy?
Igen, nagy.
Merre van a repülővér?
Egyenesen előre van.
Milyen a repülőver? Nagy?
Nem nagy, kicsi.

Hogy van?
Jól vagyok. És maga?
Én is jól vagyok. Ért magyarul?
Ne ertek jól magyarul. Hol van az állomás?
Itt van az állomás.

A legtisztább, a leggyermekesebb,
a legnaivabb, az egyetlenegy,
a minden szavát mindig szenvedő,
a legkönnyebben félreérthető,
a legfájóbb, legbecsületesebb,
a legszomorúbb, az egyetlenegy.
Az volt, tudom, állom és hirdetem,
nem volt övénél nagyobb gyötrelem,
nem volt még egy oly igaz akarat,
nem, aki oly érdektelen maradt,
csak így mondom, legközönségesebb
szavakkal: ő, ő, az egyetlenegy.
Én tudom csak, én ott voltam vele,
mind tévedett, aki szólt ellene,
fény- s árny-érzékeny aranymérlegen
százszor megmértem s így ismételem:
mindenre elszánt lelkiismeret,
a legtisztább volt. Az egyetlenegy!