Mit értesz a „civilizáció kritikáján”?
Lényegében a civilizáció összefüggésekben való szemléletét; azt, hogy a környezete felől tekintünk rá, nem saját mitológiájának lencséin át. Például arra tanítanak bennünket, hogy a történelem előtti időkre átmeneti korként gondoljunk, amelyből feltétlenül a miénkhez hasonló világnak kellett „kifejlődnie”. Valójában legalább százszor tovább éltünk vadászatból meg gyűjtögetésből, mint földművelésből, és éppen a saját korunk mutatja az átmenetiség, a bizonytalanság és a rövidség minden jelét. A civilizáció kritikája új keretbe foglalja a dolgokat, így azután a „primitív” emberek emberi normának fognak látszani, a civilizáció pedig egy félresikerült rövid kísérletnek.
Egy másik példa: mondjuk, hogy betörök hozzád, megölöm a családodat, téged rácsok mögé zárlak, kidobom mindenedet, a saját ízlésemnek megfelelően átfestem a házat, és aztán mindezt „növekedésnek” hívom, mert eggyel több házam van, vagy pedig „fejlődésnek”, mert a saját cuccaim vannak a tieid helyén. Pontosan ezt teszi a civilizáció – a természettel, az élőlényekkel, a természeti népekkel, sőt még a civilizáció más ágaihoz tartozók emberekkel is.
Azért ennyire nem rossz a helyzet, ugye?
Közép- és Délnyugat-Ázsia sivatagjait, valamint a Földközi-tenger térségét valaha erdők borították. Az ősi birodalmak kivágták őket, a fát tüzelőnek használva fémet olvasztottak a fegyverek készítéséhez, és hajókat építettek, aztán mindezek segítségével leigázták a szomszédaikat. A történelem összes „sikeres” civilizációja a következő sémát követte: a Föld élőlényeit növekvő emberi népességgé alakították, amelynek aztán még több földet kellett meghódítania és kimerítenie a saját fennmaradásához, ezért rák módjára ezer kilométerekre terjeszkedtek, elpusztították az útjukba kerülő élőhelyeket és kultúrákat, végül aztán teljesen megőrültek, kimerítették a földjeiket, és összeomlottak.
